Mikor forduljunk szakemberhez?

A lelki ügyek is, mint a testi problémák, sokfélék. Vannak könnyen, gyorsan kezelhetőek és vannak nagyon összetett, hosszantartó gondok. Vannak olyanok, amik az egyik családban elfogadhatóak, míg a másikban nem. Sokan arra várnak, hogy majd maguktól elmúlnak, másoknak meg nincs gondjuk, de félnek, hogy valamit nem vesznek észre és emiatt szoronganak.

Persze nagyon nehéz egy problémáról eldönteni, hogy átmeneti vagy tartós, komoly dolog előjele. A lelki problémák egy kicsit még mindig misztifikálva vannak, pedig nem kellene így lenniük. 

Tekinthetünk rájuk úgy is, mint a fizikai problémákra, mert akkor döntéseket hozni is könnyebb lesz. Egy pici seb a lábon, amit nem fertőtlenítünk le, kicsit mindennappal pirosabb lesz, begyullad, majd dagadni kezd és gennyesedni... és nem folytatom tovább. Sokféle szörnyű kimenetele lehet. Az emberi test nagyon bonyolult rendszer mégis vannak olyan dolgok, például egy seb kitisztítása, ami ma már mindenki számára természetes tudás. Pedig régen egyáltalán nem volt az. Az ember lelki működése is nagyon bonyolult, de ma már ez sem annyira rejtélyes, mint ahogy még a múlt század elején is gondolták.

Felsorolom a legfontosabb jeleket, amikor érdemes egy pszichológus tanácsát kikérni:

• ha a gyerek nem felszabadult, nem boldog,
• ha napi kínlódás az életünk, ha túl sok a rászólás, veszekedés,
• ha megromlik a kapcsolatunk a gyerekkel, ha azt érezzük, hogy nehéz szeretni,  
• ha nincsenek barátai, ha bántják, zaklatják, csúfolják,
• ha ő bánt, zaklat, csúfol másokat,
• ha nem tud teljesíteni, állandó, ismétlődő hibákat vét a munkájában,
• ha annyira nem tud figyelni, nyugton maradni, hogy ez őt is, környezetét is zavarja,
• ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy minden rendben van-e a gyerekkel,
• ha a környezet, óvoda, iskola, szomszédok, rokonok jelzik, hogy a gyerek viselkedése eltér az átlagtól (akkor is, ha ezért bennünket hibáztatnak).

Az emberek többnyire jól nevelik a gyerekeiket. Viszont időnként előfordulhat olyan helyzet, amikor a természetes szülői tudás nem elegendő. Hiába tudok autót vezetni, abból nem következik, hogy egy busszal vagy egy mentővel is azonnal boldogulok. Ilyenkor inkább elmegyek egy tanfolyamra. Vagy van, hogy a különben remek autóm furcsán viselkedik. Ilyenkor lehet, hogy előbb megbeszélem a barátommal, és ha nem javul, esetleg romlik is, akkor elviszem egy szakemberhez.

Mondok egy-két példát a gyerek viselkedésével kapcsolatban, aminek észlelése után, tapasztalatom szerint a szülők túl sokáig várnak:

1. Nem találja azt a dolgot sem, ami közvetlenül az orra előtt van. Az asztalon nem veszi észre a kenyeret, a lába mellett a kisautóját.

2. Nem hallja meg, ha szólnak hozzá, nem tud megjegyezni három dolgot.

3. Nem akar mesét hallgatni.

4. Nehéz neki szabályokat tanítani, nem jegyzi meg a rutinokat.

5. Nem érti a viccet, nem, vagy ritkán nevet.

6. Túlzottan szégyellős, keveset beszél, nem mesél történeteket.

7. Folyton fél, szorong valamitől.

8. Hirtelen megváltozik a viselkedése, mintha kicserélték volna.

9. Furcsa szokásokat vesz fel, titkolódzik, kerüli a kapcsolatot a szülőkkel.

A szakember le tudja venni a szülő válláról a probléma megítélésének felelősséget. Ki tudja találni/dolgozni azt a menetrendet, amivel rendezhetővé válik. Egy konzultációval a szülő csökkentheti a szorongását. Új szempontokat kaphat a megoldáshoz és megtudhatja, hogy az adott életkorban mennyire általános problémáról van szó.

Az autós hasonlathoz visszatérve, ha sorra vesszük a példákat, az első három (1-3) esetében az autóval kell foglalkozni. Itt készség hiányok vagy érésbeli késés lehet a háttérben, amiket például óvodáskorban könnyen lehet fejleszteni, akár teljesen fel is lehet számolni, de az iskolai terhelés mellett már sokkal nehezebb.

A következő négy példa (4-7) inkább a jármű típusára vonatkozik. Itt sokkal inkább a szülőknek kell megtanulniuk, hogyan kell vezetni azokat. Ezekben az esetekben a szülőknek folyton bűntudatuk van, hogy biztosan ők csinálnak valamit rosszul. Pedig arról nem tehetnek, hogy egy mentővel kellene száguldozniuk és ehhez nem értenek. A felelősségük abban van, hogy időben felismerjék, hogy segítséget kell kérniük, még akkor is, ha valahogy zötyögnek előre. Mert ugye, ha az autót nem megfelelően vezetjük, akkor az komolyan károsodhat.

Az utolsó két eset (8-9) súlyos sérülésre utalhat, ami sokáig rejtve maradhat. Az autós példa szerint, megszokjuk azt a gyenge, furcsa hangot, azt az enyhe remegést a kormányon, hiszen olyan régóta ilyen és soha nem volt gond, de aztán egyszer csak „váratlanul” fejre áll az autó.

Ha konzultációt kérünk egy pszichológustól, akkor ezt nem feltétlenül kell a gyerekkel megbeszélnünk, annál inkább a szülőtárssal. Ha már a gyerek bevonására is szükség lesz, mert például meg kell vizsgálni, akkor természetesen a gyereket is fel kell készíteni.

Mindig mondjunk igazat a gyereknek. Például szeretnénk nyugodtan, boldogan, vidáman élni. Szeretnénk, ha kevesebb lenne otthon a veszekedés, vagy ha az iskolában jobban érezné magát, vagy ha könnyebben menne a tanulás stb., attól függően, milyen gondjaink vannak. Tájékoztassuk arról, hogy vannak olyan szakemberek, akiknek az a munkája, hogy segítsenek a szülőknek és a gyerekeknek. Kérjük meg, hogy ő is gondolkodjon, miben szeretne segítséget kapni. Mondjuk el, hogy először a szülők mennek el beszélgetni, utána ő. Lehet, hogy feladatokat is fognak kapni, hogy a dolgok megváltozzanak. Beszéljék meg, hogy együtt fognak dolgozni, hogy megoldják a gondjaikat.

Vannak szülők, akik attól félnek, hogy árt a gyereknek a vizsgálat. Pedig igazán nincs mitől félni. A pszichológusok sok gondot fordítanak arra, hogy oldott légkörben, beszélgetés, játék és élvezetes feladatok adása mellett ismerjék meg a gyereket, tárják fel állapotát, problémáját. Ha a szülők felkészítik és megbeszélik a gyerekkel a vizsgálatot, akkor a gyerekek átgondolják a gondjaikat és felkészülten érkeznek. Már az ötéveseknek is határozott elképzelése lehet arról, hogy nekik milyen gondjaik vannak és miben szeretnének segítséget kérni. A vizsgálatot pedig kifejezetten élvezni szokták a gyerekek (és a szülők is).

Tapasztalatom szerint a szorongó szülők halogatják legtovább a konzultáció kérését vagy a vizsgálatot, mert annyira félnek, hogy majd valami nagy baj derül ki, például hogy ők milyen alkalmatlan szülők vagy a gyerekkel van valami nagy gond. Azt tudom javasolni, hogy ne akarjunk címkét tenni a problémánkra és ne akarjuk a hibást megnevezni. Egyszerűen azért menjünk, hogy tanácsot kérjünk abban, hogyan tudnánk a gyerekünknek mi segíteni, hogyan tudnánk az életünket könnyebbé, boldogabbá tenni.