O'Henry novellája: AZ INDIÁNFŐNÖK
(angolul tanulsz?)

 

A dolog igen kecsegtetőnek tűnt ; de várjatok csak, hadd mesélem el előbb, mi történt.

 Bill Driscollal lent voltam Délen, Alabamában, amikor a gyermekrablási ötlet felmerült bennünk. Bill eztet később úgy határozta meg, hogy a dolog egy "pillanatnyi elmezavarban elkövetett látomás" volt, de erre mink csak később jöttünk rá.

 Volt ottan egy városka, olyan lapos, mint a palacsinta; hát persze Hegyorom vot a neve. Parasztok lakták, afféle ártalmatlan önelégült népek, akik a májusfa köré gyülekeznek bámészkodni.

 Billnek meg énnekem volt vagy hatszáz dollár egyesített tőkénk, de még kétezer dollár kellett volna hozzá, hogy nyélbeüthessünk Nyugat-Illinoisban egy csalárd telekspekulációs üzletet. A szálodabejárat lépcsőjén ülve beszéltük meg a dolgot. A sarjszeretet, mondtuk mink, a félfalusi közösségekben erősen ki van fejlődve; ennek folytán, de egyéb okokból is, a gyermekrablást könnyebb lesz itt végrehajtani, mint az újságok hatósugarán belül, mert a lapok ilyen esetekben civilruhás riportereket küldenek ki a helyszínre, akik aztán pletykát kavarnak. Tisztában voltunk azzal, hogy Hegyorom legfeljebb rendőröket meneszt utánunk s esetleg még néhány érzelgős vérebet, és megereszt egy-két kirohanást a Farmer Szemle című hetilapban. Az ötlet tehát jónak látszott.

 Egy Ebenezer Dorset nevű tekintélyes polgár egyetlen gyermekét szemeltük ki áldozatul. Az atya tiszteletre méltó, zsugori férfiú, szívesen ad ingatlankölcsönöket, de ridegen, leplezetlenül kitér a gyűjtőpersely elől s elárverezteti az adósait. A gyerek tízéves fiú, plasztikus szeplőzettel, olyan színű hajjal, mint a képeslap fedele, amit vonatindulás előtt veszel az újságárus-bódéba. Mink Billel úgy számítottuk, hogy Ebenezer kerek kétezer dollár váltságdíj erejéig fog ellágyulni. De várjatok, hadd mondom el, mi történt.

 A városka mögött vagy két mérföldnyi távolságban egy sűrű cédruserdővel borított kis magaslat emelkedik. Túlsó lejtőjén barlang. Ott raktároztuk el az eleséget.

 Egyik este, napnyugta után, elhajtunk egy bricskán az öreg Dorset háza előtt. A gyerek kint az utcán köveket hajigált a szemközti kerítésen ülő cicára.

 - Hé, kisfiú! - mondja Bill. - Akarsz egy stanicli cukrot? Elviszünk egy kicsit kocsikázni!

 A gyerek erre Billt pontosan szemen találja egy fél téglával.

 - Ez külön ötszáz dollárjába kerül majd az öregnek - mondja Bill s a kerék fölött leszáll a kocsiról.

 A gyerek küzdött, mint egy középsúlyú barna medve, de végül mégiscsak lenyomtuk a bricska fenekére s elhajtottunk vele. A barlangba vittük; én a lovat kikötöttem a cédruserdőbe. Sötétedés után elhajtottam három mérföldre, egy kis faluba, ahol a bricskát béreltem, otthagytam s gyalogszerrel mentem vissza a hegyre.

 Bill angoltapaszokat ragasztt az arcán éktelenkedő karmolásokra és zúzódásokra. A barlang nyílásánál emelkedő nagy szikla mögött tűz égett, és a gyerek, aki két ölyvtollat tűzött vörös hajába, a fazékban rotyogó kávét nézte. Amikor engem megpillant, botot szegez nekem s azt mondja:

 - Hah! Átkozott Fehérarc, hogy merészelsz a Rézbőrű Főnök táborába belépni? Én vagyok a síkság réme.

 - Már egészen megszelidült - mondja Bill s nadrágját feltűrve vizsgálgatja sípcsontján a sebeket. - Indiánosdit játszunk. Buffalo Bill műsora unalmas gyermekmatiné ahhoz képest, amit mi itt művelünk. Én vagyok Vén Hank, a prémvadász, a Rézbőrű Főnök foglya; s hajnalban megskalpolnak. A hétszentségit! Hogy milyen erősen rúg ez a kölyök!

 Igen, kérem, a gyerek pompásan mulatott. A táborozás öröme elfeledtette vele, hogy fogoly. Engem rögtön elkeresztelt Kígyószemű Kémnek s kijelentette, hogy mihelyt visszatérnek a hadiösvényről hős harcosai, napfelkeltekor karóba húznak s elevenen megsütnek.

 Azután megvacsoráztunk; a gyerek tömte magába a szalonnát, kenyeret, mártást, s teli szájjal szónokolt. Imigyen csevegett vacsoránál:

 - Itt énnekem nagyon tetszik. Én még sose laktam kint az erdőbe, de volt egyszer egy kedvenc oposszumom és idén a születésem napján kilenc éves voltam. Utálok iskolába járni. Jimmy Talbot nénikéjének van egy kendermagosa, attul tizenhat tojást megettek a patkányok. Vannak igazi indiánok ebbe az erdőbe? Adj még szaftot! Attul van a szél, hogy mozognak a fák? Nekünk volt öt kölyökkutyánk. Mért oly vörös az orrod, Hank? Az én apámnak nagyon sok pénze van. Mitől tüzesek a csillagok? Én szombaton kétszer megkorbácsoltam Ed Walkert. Nem szeretem a lányokat. Varangyot csak spárgával lehet fogni. Hogy csinál az ökör? Mért gömbölyű a narancs? Vannak itt ágyak? Amos Murraynek hat lábujja van. A papagáj beszél, de a majom meg a hal, az nem. Hányszor hány tizenkettő?

 Ötpercenként eszébe jutott, hogy ő vad indián; felkapta a botpuskáját, lábujjhegyen a barlang szájához osont és a gyűlölt fehérarcok kémei után fürkészett. Időnként, a prémvadásznak, borsózott a háta. A fiú rögtön kezdettől fogva terrorizálta Billt.

 - Rézbőrű Főnök - mondok a gyereknek - szeretnél hazamenni?

 - Mért mennék haza? - mondja ő. - Otthon nagyon unalmas. Utálok iskolába járni. Szeretek az erdőben lakni. Kígyószem, ugye nem viszel haza?

 - Most még nem - mondok én. - Egy ideig itt maradunk még a barlangban.

 - Akkor jó! - mondja ő. - Finom lesz. Életemben ilyen jól még nem mulattam.

 Tizenegy óra tájt lefeküdtünk. Nagy pokrócokat, takarókat teregettünk le a földre s a Rézbőrű Főnököt kettőnk közé fektettük. Nem tartottunk attól, hogy megszökik. Három óra hosszat nem hunyhattuk le miatta a szemünk: minduntalan felugrott, puskája után kapott s a fülünkbe ordította: - Uff, uff, fiúk! - mert gyermeki képzeletében egy gally reccsenése, levél zörgése a lopakodva közeledő haramiabandára figyelmeztette. Végül mégis elaludtam; nyugtalan álmaimban elrabolt egy vöröshajú kegyetlen kalóz és hozzákötözött egy fatörzshöz.

 Hajnalhasadáskor arra ébredtem, hogy Bill irtózatosan sikítoz. Nem volt ez sem üvöltés, sem bömbölés, sem ordítozás, de nem is kiáltozás vagy rikoltozás, ami egy férfiember hangszálaitól elvárható - Bill tisztára sikítozott, illetlenül, hátborzongatóan és szégyenletesen, mint a nők, amikor kísértetet vagy hernyót látnak. Szörnyű dolog barlangban, pitymallatkor, egy erős, kétségbeesett kövér ember szakadatlan sikítozását hallgatni.

 Felugrottam, megnéztem, mi történt. A Rézbőrű Főnök Bill mellkasán ült és fél kezével megkapaszkodott az üstökében. Másik keze az éles vadászkést markolta, amellyel szalonnát szoktunk szeletelni, s a fiú az előző esti ítéletet végrehajtandó, azon igyekezett, hogy Billt a legélethűbben megskalpolja.

 Elszedtem a kölyöktől a kést s megint lefektettem. Hanem Bill e perctől fogva lélekben megtört. Ő is lefeküdt a helyére, de amíg a fiú velünk volt, nem hunyta többé álomra a szemét. Én egy kicsit elszundítottam, de hajnal felé eszembe jutott, mit mondott a Rézbőrű Főnök: napfelkeltekor karóba húz és elevenen megsüt.

 Nem voltam ideges, nem is féltem, de azért felültem, nekitámaszkodtam a sziklának s rágyújtottam a pipámra.

 - Miért kelsz fel ilyen korán, Sam? - kérdezte Bill.

 - Mármint, hogy én? - kérdeztem. - Á, csak valami fájás jött a vállamba. Gondoltam, ha felülök, csillapodni fog.

 - Hazudsz! - mondja Bill. - Sam, te félsz. Napfölkeltekor tűzhalált kell halnod, és te félsz, hogy a fiú eléget. Meg is teszi, ha talál valahol gyufát. Hát nem szörnyű ez, Sam? S te még azt gondolod, hajlandó lesz valaki még fizetni is, hogy ezt a komisz kölyköt visszakapja?

 - Persze hogy fizet - mondok én. - A szülők majomszeretettel csüggenek épp az ilyen kis vagányokon. Te meg a Főnök keljetek most fel és készítsetek reggelit, én felmászok a hegytetőre felderíteni.

 Felkapaszkodtam a kis hegy csúcsára s végigjárattam tekintetem a szomszédos környéken. Úgy képzeltem, hogy Hegyorom irányában látom majd a falu kaszával, vasvillával felfegyverezett, markos parasztjait, amint átfésülik a vidéket, hogy kézre kerítsék az elvetemült gyermekrablókat. Mindennek nyoma sem volt; a szemem előtt elterülő békés tájat egyetlen ember tarkította, s az egy barna öszvérrel szántogatott. Senki sem csáklyázta a patakot; nem száguldoztak oda s vissza futárok, hírt vinni az őrjöngő szülőknek, hogy nincs semmi nyom. Alabama külszínének ezen felületi szakaszán álmos erdei csend honolt s terpeszkedett szemem előtt. - Talán még nem fedezték fel, hogy a farkasok elragadták a szelíd báránykát a karámból - mondom magamban. - Isten legyen velünk, farkasokkal! - mondok én s lemegyek a hegyről reggelizni.

 A barlanghoz érve látom, hogy Bill a falhoz szorítva liheg, s a fiú egy kókuszdió nagyságú kővel agyon akarja ütni.

 - Forró krumplit dugott a galléromba - magyarázta Bill - aztán lábbal széttaposta rajta, s én felpofoztam. Van nálad fegyver, Sam?

 Elszedtem a fiútól a követ s valahogyan elsimítottam a vitát.

 - Ezt még megkeserülöd! - mondta Billnek a gyerek. - Mindenki megfizet, aki kezet emelt a Rézbőrű Főnökre. Vigyázz, ha kedves az életed!

 Reggeli után a gyerek kivesz a zsebéből egy darab bőrt, rajta holmi zsinegek, kimegy a barlangból s közben legombolyítja a zsinegeket.

 - Mire készül ez? - kérdi Bill nyugtalanul. - Mit gondolsz, Sam, nem fog megszökni?

 - Sose félj te attól - mondok én. - Úgy látom, nem valami otthonülős fajta. Hanem most már igazán ki kell eszelnünk valami tervet, hogyan kapjuk meg a váltságdíjat. Úgy látom, Hegyoromban nem nyugtalankodnak túlságosan a gyerek eltűnése miatt: meglehet, ez ideig észre sem vették, hogy eltűnt. Szülei talán azt gondolják, hogy az éjjel Janka néninél aludt vagy valamelyik szomszédnál. De a mai nap folyamán okvetletül észreveszik, hogy a fiú nincsen meg. Üzenetet kell eljuttatnunk ma este az apjához, hogy kétezer dollárt követelünk a visszatérítéséért.

 E pillanatban csataordítást hallunk; Dávid üvölthetett így, amikor kiütötte a világbajnok Góliátot. Az a valami a Rézbőrű Főnök kezében - parittya volt, s most megforgatta a feje fölött.

 Félreugrottam. Tompa zuhanást hallok, s Bill felhorkan, mint a ló, amikor leveszik róla a nyerget. A tojás nagyságú fekete kő pontosan a bal füle mögött találta el Billt. Teljesen megroggyant s a mosogatáshoz föltett forróvizes serpenyő fölött bezuhant a tűzbe. Kihúztam a lángokból s félóráig öntögettem fejére a hideg vizet.

 Bill idővel felült; megtapogatja hátul a fülét és azt mondja:

 - Tudod-e, ki a kedvencem a bibliából?

 - Ne erőltesd magad - mondok én. - Mindjárt magadhoz térsz.

 - Heródes királyt szeretem a legjobban - mondja ő. - Ugye nem mégy el, Sam, nem hagysz engem egyedül, mondd?

 Kimentem a barlangból, elfogtam a fiút s úgy megráztam, hogy a szeplői is zörögtek.

 - Ha nem viselkedsz rendesen, tüstént hazaviszlek - mondok én. - Jó leszel vagy sem?

 - Én csak tréfáltam - duzzogott a fiú. - Nem akartam a Vén Hanket bántani. De úgy kell neki: mért vert meg? Jó leszek, Kígyószem, ha nem küldesz haza, és ha ma felderítősdit játszhatok.

 - Nem ismerem ezt a játékot - mondok én. - Döntsétek el ezt ti ketten Mr. Billel. Ma ő lesz a játszótársad. Énnekem dolgom van, el kell mennem. Most pedig gyere be, békülj ki vele s kérj bocsánatot, amiért bántottad, különben tüstént hazamégy.

 Kezet kellett nyújtania Billnek, aztán félrevontam a cimborámat és megmondtam neki, hogy Topolyaligetbe megyek, egy kis faluba, három mérföldnyire a barlangtól, s azon leszek, hogy kiderítsem, mint vélekednek Hogyoromban a gyermekrablásról. Leghelyesebbnek tartom, ha ellentmondást nem tűrő hangon megírt levelet küldünk még ma az öreg Dorsetnek, váltságdíjat követelünk és föltételeket diktálunk, hogy milyen módon fizethet.

 - Jól tudod, Sam - mondja Bill - én szemrebbenés nélkül kitartottam melletted tűzben, vízben, földrengésben... pókerben és dinamitrobbantásban, razziákban, vonatrablásban és forgószélben. Én sose féltem, míg csak el nem raboltuk ezt a kétlábon járó rakétát. Ez a fiú teljesen tönkretesz engem. Ugye nem hagysz vele sokáig egyedül, Sam?

 - Estefelé visszajövök - mondok én. - Szórakoztatnod kell addig a fiút, hogy nyugton legyen. Most pedig írjuk meg a levelet az öreg Dorsetnek.

 Papírt meg ceruzát vettünk elő s megszerkesztettük a levelet; míg mi dolgoztunk, a Rézbőrű Főnök takaróba burkolózva fel-alá járkált peckesen a barlang előtt: a bejáratot őrizte. Bill sírva könyörgött nekem, szállítsam le a váltságdíjat kétezer dollárról ezerötszázra.

 - Én nem akarom lebecsülni az atyai szeretet dicső erkölcsi magaslatát - mondja ő - de hát emberekkel van dolgunk. Nem lenne emberhez méltó kétezer dollárt adni ezért a negyven font szeplős vadmacskáért. Én hajlandó vagyok megalkudni ezerötszáz dollárban. A különbözetet terhemre írhatod.

 Bill lelki nyugalma érdekében beleegyeztem, s megszerkesztettük a levelet; így hangzott:

Ebenezer Dorset úrnak

  Hejben

  Fiát Hegyoromtól távoleső hejen relytegetjük. Tejjesen felesleges, hogy Ön vagy akár a legügyesebb detektívek keressék, mert úgysem találják meg. Kizárólag eggyetlen feltétel mellett kaphatja vissza gyermekét s ez a következő:

  Ezerötszáz dollárt követelünk a fiú visszaszolgáltatásáért, nagy címletekben. A pénz ma éjjel 12-kor ugyanazon helyen s ugyanabban a dobozban helyezendő el, mint az Ön válasza - amej hejet alant részletezünk. Ha Ön elfogadja feltételeinket, írásbeli válaszát jutassa el egy egyedül járó küldönccel, ma este fél kilenc órakor.

  A Topolyaliget felé vezető országúton, a Bagoly-patakon túl, a joppkéz felőli búzaföld mentén húzódó sövény mellett három terebéjes fa ál, egymástól száz yardnyi távolságban. A harmadik fával szemben, a sövénykaró tövében egy kis kartondoboz lessz elhelyezve. A küldönc beteszi a választ ebbe a dobozba és azonnal visszatér Hegyoromra.

  Ha Ön kívánságunk szerint kifizeti a pénzt, fiját három óra leforgásán belül ép-egészségben visszakapja. Feltételeink véglegessek és ha Ön azokat nem fogadja el, megszakittunk minden további összeköttetést.

KÉT MINDENRE ELSZÁNT EMBER

 Megcímeztem a levelet Dorsetnek és zsebre vágtam. Indulófélben voltam már, amikor odalép hozzám a gyerek s azt mondja:

 - Te Kígyószem, te azt mondtad, hogy felderítősdit játszhatok, amíg odaleszel!

 - Persze hogy játszhatsz - mondok én. - Mr. Bill majd játszik veled. Hogy megy az a játék?

 - Én vagyok a Felderítő - mondja az indiánfőnök - és ellovagolok az erődhöz és figyelmeztetem a telepeseket, hogy jönnek az indiánok. Unom már, hogy én vagyok mindig az indián. Most én leszek a Felderítő.

 - Rendben van - mondok én - Ebből nem lehet semmi baj. Mr. Bill majd segít neked, hogyan járj túl a vad indiánok eszén.

 - Mi lesz az én dolgom? - kérdi Bill s gyanakodva méregeti a gyereket.

 - Te vagy a ló - mondja a Felderítő. - Állj négykézláb. Hogy lovagoljak el ló nélkül az erődhöz?

 - Legjobb lesz, ha elszórakoztatod addig a fiút, amíg ezt a dolgot le nem bonyolítottuk - mondok én. - Hancúrozz vele egy kicsit.

 Bill négykézlábra állt: olyan a tekintete, mint a csapdába esett nyúlé.

 - Te fiú, milyen messze innen az erőd? - kérdi rekedtes hangon.

 - Kilencven mérföld - mondja a Felderítő. - Igyekezz, hogy idejében odaérjünk. Állj, hé!

 A Felderítő Bill hátára ugrik és belevágja két sarkát a bordáiba.

 - Az ég szerelmére - mondja Bill - siess vissza, Sam, amilyen gyorsan csak bírsz. Bárcsak ezer dollárban állapítottuk volna meg a váltságdíjat. Hallod-e, ne rugdoss, mert mindjárt felállok és elfenekellek.

 Elballagtam Topolyaligetbe, s a postahivatalban meg a boltban üldögéltem, s beszélgettem a szalonnapusztítókkal, akik bejöttek vásárolni. Az egyik szakállas pofa azt mondja, hallotta, hogy egész Hegyorom nagy izgalomban van, merthogy az öreg Ebenezer Dorsetnek eltűnt a fia vagy ellopták őtet. Ezt akartam csak megtudni. Dohányt vettem, megkérdeztem úgy mellékesen, mi a borsó ára, lopva bedobtam a levelet a postaládába és odábbálltam. A postamester azt mondta, a kézbesítő egy óra múlva viszi ki Hegyoromra a postát.

 A barlangba visszatérve sehol sem leltem Billt meg a gyereket. Átkutattam a barlang környékét, megkockáztattam még azt is, hogy egynéhányat jódlizzak, de nem jött rá felelet.

 Rágyújtottam hát a pipámra, leültem egy mohával benőtt kőre s vártam a fejleményeket.

 Vagy egy félóra múlva megzördül a bokor, s Bill kitántorog a barlang előtt levő kis tisztásra. Mögötte a gyerek: halkan lépdel, mint felderítőhöz illik, s szélesen vigyorog. Bill megállt, levette a kalapját s piros zsebkendőjével letörölte arcáról az izzadságot. A gyerek nyolc lábnyi távolságban megállt mögötte.

 - Sam - mondja Bill - te bizonyára azt gondolod most, hogy renegát lettem, de én nem tehetek róla. Felnőtt ember vagyok, férfias hajlamokkal, készen az önvédelemre, de aztán jön egy pillanat, amikor az önszeretet és a fölény egész rendszere csődöt mond. A fiú nincs többé. Hazaküldtem. Mindennek vége. A régi időkben voltak vértanúk - folytatja Bill - akik inkább kínhalált haltak, semmint hogy felhagyjanak az ő saját külön szédelgésükkel. De egyiket sem vetették alá olyan természetfölötti kínzásnak, mint amit én elszenvedtem. Megpróbáltam híven kitartani a fosztogatásba vetett hittételeink mellett - de mindennek megvan a határa.

 - Mi történt, Bill? - kérdem én.

 - Kilencven mérföldet lovagolt le a hátamon a Felderítő az erődig - mondja Bill - egy hüvelykkel se kevesebbet. A telepesek megmentése után pedig megabrakoltatot. Zab helyett homok - nem éppen ízletes pótszer. Aztán vagy egy órán át ilyen kérdésekre kellett válaszolnom: mért üres a lyuk, hogy futhat az út kétfelé, és mitől zöld a fű? Mondom neked, Sam, az emberi szenvedésnek is megvan a határa, hát galléron ragadtam a fiút és levonszoltam a hegyről; közben ő kékre-zöldre rugdosta a lábam szárát; a hüvelykujjamon és a kezem fején pedig ki kellett égetnem vagy három harapást.

 - De most már elment - folytatja Bill - hazament. Megmutattam neki, merre vezet az út Hegyoromra, s egyetlen rúgással három yarddal közelebb juttattam őt a célhoz. Sajnálom, hogy a váltságdíjat elveszítjük, de választhatunk: vagy lemondunk a pénzről, vagy Bill Driscoll indulhat egyenest az őrültek házába.

 Bill fúj, szuszog, de rózsás arcára kimondhatatlan békesség s mind nagyobb és nagyobb elégedettség kifejezése ül.

 - Mondd csak, Bill - kérdem én - vannak szívbajosok a családodban?

 - Nincsenek - mondja Bill. - Családomban nem volt semmiféle krónikus betegség, eltekintve a maláriától meg a balesetektől. Miért kérded?

 - Akkor fordulj meg - mondok én. - Nézz csak a hátad mögé.

 Bill megfordul, megpillantja a fiút, s arcából eltűnik minden szín; letottyan a földre; ok nélkül tépdesi a füvet s apró pálcikákat tördel. Egy óra hosszat attól tartottam, hogy megzavarodott az agya. Azután elmondtam neki tervemet: bonyolítsuk le azonnal az egész ügyet, felvesszük a váltságdíjat, s ha az öreg Dorset elfogadja az ajánlatunkat, éjfélkor már meg is lépünk. Bill végül annyira összeszedte magát, hogy bágyadtan rámosolygott a gyerekre s megígérte neki, hogy mihelyt egy kissé jobban lesz, orosz-japán háborút játszik vele és majd ő lesz az orosz.

 Megvolt a tervem, hogyan vegyem fel a váltságdíjat, hogy az ellenség tőrbe ne ejthessen; erre a hivatásos emberrablónak vigyáznia kell. A fa, amely alatt a választ - s később a pénzt - elhelyezik, az országutat szegélyező sövény közelében állt, s nagy, kopár szántóföldek vették körül minden oldarlról. Ha rendőrcsapat figyeli, jelentkezik-e valaki a válaszért, messziről megpillanthatja az illetőt, amint áthalad a földeken vagy az országúton közeledik a fa felé. Ezt ugyan leshetik! Fél kilenckor én már rég fenn ültem a fán, jól megbújtam a lomb között, mint valami leveli béka, s vártam a küldönc érkezését.

 Pontosan a kitűzött időben egy biciklista bukkan fel az országúton, megtalálja a sövénykaró tövében a kartondobozt, belécsúsztat egy borítékot s visszakarikázik megint Hegyorom felé.

 Egy óra hosszat vártam fenn a fán s akkor arra a következtetésre jutottam, hogy nem kell tartanom semmiféle kelepcétől. Lemásztam a fáról, magamhoz vettem a levelet s a sövény mentén az erdőhöz lopóztam; félóra múlva már a barlangban voltam. Felbontottam a levelet, a lámpához mentem s felolvastam Billnek az üzenetet. Tintával írták, kusza betűkkel, tartalma s lényege a következő volt:

KÉT MINDENRE ELSZÁNT EMBERNEK

Uraim,

  a mai napon vettem levelüket a fiam visszaküldésével kapcsolatos váltságdíj tárgyában. Nézetem szerint Önök kissé túlztt igényekkkel lépnek fel, s ezennel ellenajánlatot teszek Önöknek, melyet, gondolom, készségesen elfogadnak. Hozzák vissza Johnnyt és fizessenek nekem kétszázötven dollárt készpénzben; ez esetben beleegyezek a gyermek átvételébe. Tanácsos lesz azonban éjszaka jönniök, mert a szomszédok úgy tudják, hogy a fiam elveszett. Magam részéről nem vállalhatok felelősséget, hogy mit csinálnak majd a szomszédok azzal, aki visszahozza.

Mély tisztelettel

Ebenezer Dorset

 - Penzance nagy kalózai...! - mondok én. - Micsoda arcátlan...

 De aztán Billre pillantottam s elnémultam. Társam esdeklően nézett rám. Sem emberi, sem állati lény szemében nem láttam még ilyen megindító pillantást.

 - Sam - mondja ő - kétszázötven dollár... Hát számít az valamit? A pénz a zsebünkben van. Még egy éjszaka ezzel a kölyökkel, s engem vihetnek a diliházba. Egyébként is Mr. Dorset véleményem szerint ízig-vérig úriember, és nagyon tékozló természetű lehet, hogy ilyen gavalléros ajánlatot tesz nekünk. Remélem, nem szalasztod el ezt a kedvező alkalmat?

 - Az igazat megvallva, Bill, énnekem is kissé az idegeimre ment már ez az ártatlan kis bárány. Hazavisszük, megfizetjük érte a váltságdíjat és odébbállunk.

 Még az éjjel hazavittük a gyereket. Nem volt könnyű rávenni, hogy velünk jöjjön: de mink elhitettük vele, hogy az apja vett neki egy ezüstveretű puskát meg egy pár mokaszint; s hogy holnap rókavadászatra visszük.

 Éjjel tizenkettőkor zörgettünk be Ebenezer ajtaján. Abban a percben, amikor nekem eredeti ajánlatunk szerint ki kellett volna emelnem az ezerötszázat a fa tövében elhelyezett dobozból, Bill leszámolta Dorset kezébe a kétszázötven dollárt.

 Amikor a fiú ráeszmélt, hogy otthagyjuk a szüleinél, üvöltözésbe fogott, akár a gőzsziréna, s pióca módjára rátapadt Bill lába szárára. Az apja fokozatosan fejtette le róla, mint a ragtapaszt.

 - Mennyi ideig bírja még tartani? - kérdezte Bill.

 - Nem vagyok már olyan izmos, mint hajdan - mondja az öreg Dorset - de gondolom, tíz percig még bírom.

 - Elég lesz - mondja Bill. - Tíz perc múlva én túl leszek a közép-, dél- és közép-nyugati államokon s már a kanadai határnál nyargalok.

 Noha koromsötét volt az éjszaka, Bill meg kövér fickó, én pedig kitűnő futó vagyok, mégis Hegyorom határánál jó másfél mérföldnyire értem csak utol a cimborámat.