Hogy érjük el, hogy a szavunknak súlya legyen?

Könnyű egy olyan gyerekkel együtt élni, akinek ha mondunk valamit, azt megcsinálja. Ha elmagyarázunk valamit, akkor azt megérti. Vannak azonban olyan gyerekek is, akik valamilyen okból nem figyelnek arra, amit mondunk. Meg se hallgatják, mit magyarázunk. Olyanok is vannak, akiknél azt érzi a szülő, hogy szándékosan nem figyelnek, nem működnek együtt, sőt ellenállnak.

Kicsi gyerekek rövid ideig tudnak figyelni, ezért ha sokat beszélünk hozzájuk, akkor úgy járhatunk, mint amikor szól a rádió és mi egyik szobából megyünk a másikba, csináljuk a dolgunkat, és észre sem vesszük, hogy mi szól a rádióban. Néha egy-egy erősebb ingerre vagy hívó szóra felkapjuk a fejünket, majd megyünk tovább.

Ahhoz, hogy a gyereket kiragadjuk a világából, játékából, kell egy felhívó inger. Ez általában a gyerek neve szokott lenni. A boltokban, rendelőkben szerzett tapasztalataim szerint, a szülők sokszor fegyelmezési céllal mondogatják a gyerek nevét. Például az orvosi rendelőben egy két éves forma kislány járkált körbe és derítette fel a környezetet. Amikor odament valamihez, vagy megérintett valami, akkor az anya különböző hangsúllyal mondta a gyerek nevét. De nem mondott mást, nem ment oda hozzá és nem akadályozta semmiben. Egyébként rendes kislány volt nem is tett semmi rosszat vagy veszélyeset. Ugyanakkor világosan látszott, hogy az elején még egyszer kétszer ránézett az anyukájára, utána már mintha nem is hallotta volna. Megtanulta, hogy ha a nevén szólongatja az anyukája az nem fontos inger, nem kell rá figyelni, nincs üzenet értéke. Márpedig a beszéd arra való, hogy üzenetet közvetítsen a beszélő és a hallgató között.

Először tehát, el kell döntenünk, hogy akarunk-e valamit mondani. Két éves gyereknek nem tudunk távüzenetet adni egy új környezetben. De a játékban elmerülő nagyobb gyereknek sem egy másik szobából átkiabálva. Ha azt kiabáljuk, hogy kész a vacsora, akkor az nem mond semmit egy valamiben elmélyedt embernek. Mert erre még a felnőtt is azt gondolja, oké, mindjárt megyek és többnyire már el is felejtette.

Menjünk oda, vegyük fel a szemkontaktust, akár kérdezzük is vissza, hogy mit mondtunk. „Találd ki, hogyan fejezed be amit csinálsz, mert öt perc múlva vacsora.” Öt perc után már beszólhatunk, ha nincs ott a gyerek, de a hatodik percben már a szobájában vagyunk, ha még mindig nem jött. Nem felejtjük el! Amíg nem tanulta meg, hogy amit mondunk azt komolyan is gondoljuk, addig mi sem felejthetjük el, mit akarunk.

Ne beszéljünk addig, amíg nem tudjuk mit akarunk. Kicsit előre kell gondolkodni. Például a rendelői példában: pontosan ismerni kell a gyerekemet, hogy meg marad-e az ölemben. Ha nem akarom, hogy mindent megfogdosson a gyerek, akkor fel kell vennem és játszani vele. Ha ellenben olyan, aki idegen környezetben lázba jön, akkor ne próbáljuk meg kézben tartani, mert csak sírás, dulakodás lesz belőle. Az emlegetett kicsi lány aki nagyon óvatosan, lassan ismerkedett. Vele lehetett volna foglalkozni, szívesen vette volna. De dönthetünk úgy is pl. mert tudjuk, hogy kicsit félős a gyerek, hogy hadd derítse fel a környezetet, akkor elengedjük és amit megfog, megnéz arról beszélgetünk vele. Ha pedig hiper, akkor se szóljunk mindenért rá. Engedjük meg, hogy ismerkedjen, beszélgessen, amíg ez nem zavar másokat. Ha nem olyan a hely, akkor előre beszéljünk meg az orvossal, és be se vigyük addig, amíg nem fogadnak.

A vacsorai példánál pedig arra figyeljünk, hogy ne szóljunk korábban csak azért mert mi már sietnénk. Ha jön a gyerek és még nem vagyunk kész, akkor megint csak a hitelünket rontottuk, és ezt csak tovább rontja, ha azt mondjuk, hogy de akkor segítsél, látod, hogy nagyon sietek, hogy nektek enni adjak. Akkor segítséget kellett volna kérni, de nem tettük és most meg bűntudatot ébresztünk olyasmiért, aminek a gyerek nem is volt tudatában. Természetes, hogy ki fog akadni rajta. Minél nagyobb annál inkább.

Az utasítások mellé (értelemszerűen) rendeljünk időpontot vagy időtartamot. Erre nem csak azért van szükség, hogy a gyerek tanuljon az idővel gazdálkodni, de azért is, hogy a szülő se ússzon el. A kapkodás sokszor abból fakad, hogy a szülő sem nézi az órát és amikor éppen eszébe jut akkor beszól a gyereknek, hogy megcsinálta-e már amit kell vagy éppen miért nem csinálta meg.

Ne mondogassuk, hogy mit kell csinálni „ menj mossál fogat, megmostad már a fogadat, azonnal indulj fogat mosni stb. Van aki százszor is képes elmondani. Legtöbbször ez úgy történik. hogy a szülő csinál valamit és aztán rápillant az órára majd szól a gyereknek, utána elfelejti és valamikor megint eszébe jut stb. A gyerek pedig, ha értelmes, akkor megtanulja, hogy ez, pl. a fogmosás számontartása szülői feladat, majd szólnak ha menni kell, de elég akkor menni, amikor már magasfrekvencián szól a szülő hangja, addig lehet még időt nyerni.

Tehát, győződjünk meg, hogy a gyerek figyel ránk, hallja amit mondunk. Röviden, egyszerű szavakkal világos egyértelmű utasítást adjunk, az időkereteket is hozzátéve. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a gyereknek ne lehetne hozzáfűzni valója. Pl. azt mondja, hogy szeretné a fejezetet végig olvasni, akkor nézzük meg, hogy ez hány oldal és utána mondjuk, hogy jó vagy nem jó. A kereteknek adottnak kell lenni és a szülőnek kell tudnia, hogy azon belül mekkora a mozgástér.

A figyelemzavaros, vagy beszédértési zavarral küszködő gyerekeknek, pedig létkérdés, hogy így beszéljünk velük, mert különben nem lesznek képben és fogalmuk sem lesz róla, hogy tulajdonképpen miért is vannak számon kérve, hiszen hozzájuk többnyire nem is jut el az üzenet. Ne mondjuk azt, hogy "Szerintem hallotta, amit mondtam" még csak ne is gondoljuk addig, amíg nem győződtünk meg róla.

Vegyük komolyan, azt amit mondunk. A szavaknak legyen jelentése és akkor a gyerek is oda fog figyelni arra, amit mondunk és mindenki nyugodtabb lesz.